Resánszky Mária is érzések és gondolatok szűrőjén keresztül szemléli a valóságot. Furcsa. Eredeti mestersége gépészmérnök. Egy életet dolgozott le becsülettel tervezőként, később a magyar szabványok elemzőjeként és mindig az abszolút objektivitásra törekedett. A világgal való kapcsolata mindig is a rajz volt – a dolgok papírra vetülése.
Sok évtizeddel ezelőtt került kapcsolatba a festészettel. De nem akadémikus festőművész. Autodidakta. Nem amatőr, autodidakta, magáttanító! Úgy ahogy a világhírességek közül sokan. Például Henri Rousseau vagy Csontváry … S ha már Csontváry, vessenek egy pillantás erre a frissen született hídra. Erre a tökéletes lecsitult formára. Mária, festőakadémia nélkül (ez ő is gyakran hangsúlyozza), a önerejéből sajátít el bizonyos ismereteket. Majd a maga bizonyosságára pedig festőszakköröket látogat rendszerességgel a mai napig. Rendkívüli önmotivációval és példa értékű önképző akaraterővel rendelkezik, és folytonosan kísérletezik.
Jól ismeri a művészettörténetet rendszeres kiállítás látogató. Igazi kultúrember a szó legszorosabb értelmében.Próbálkozik anyagokkal, technikákkal, színekkel. És a végső terméket, technikát, anyagot, színeket tekintve is az ő belső világát vetíti ki számunkra is könnyen érthető módon.
20 éve ismerkedem Resánszky Mária franciás, könnyed, laza kontúros képeivel. Mindig tud újat és újabbat mutatni. Egy időben úgy véltem, hogy a posztimpresszionizmus hatott rá leginkább. Szinte minden festményén valamilyen reflexiót állít a középpontba, miközben mindig valamilyen valóságélmény a festményeinek az alapja. Sok ellentmondást, létérzést képes így kifejezni, miközben jól felismerhető a festett kép. Az ő képi vallomásai leginkább az expresszionizmushoz állnak közel, egy-egy műnél úgy vélem iskolapéldaszerűek.
Mária asszony rendkívül érzékeny személyisége, minden pillanatban erős érzelmi töltete jól mutatkozik a drámai színellentétekben, hangsúlyos kontrasztjai a városképeken vidámságot, jókedvet; máskor ugyanaz a téma kevesebb színellentéttel szomorkás hangulatot tükröz. Szinte soha nem a tónussal operál.
Szenteljünk külön figyelmet egy-egy képre: A Notre Dame című enteriőrnek, amely egy húsvéti ünnepet örökített meg a maga lilájával, az oszlop méretű gyertyákkal a gótikus kőcsipkékkel. Nem a felismerhető csonkatornyos épületet látjuk, valamitől mégis mindenki tudja ez a Notre Dame Ábrázoló geometriai tudását senki nem vonhatja kétségbe 40 évi mérnöki gyakorlat után. Azonban a lényeg kiemelése a lényegtelentől már vizuális intellektus kérdése.
Ahhoz, hogy valaki jól tudja a külvilágot visszatükrözni először saját magát is ismernie kell. A Che moua című képen ahol a valóságban is beenged Mária a legbelsőbb világába. A sárga és arany fontos eszköz számára, mindkettő a fényt, a végtelenséget és a teljességet sugározza képein. A portrékon megjelenő arany a rajta lévő ábrázatot egészen misztifikálja. Hasonló misztériumot sugároz a fekete, a képein. Különös ünnepi hangulat talán a közelgő karácsony köszönti a belépőt a korom fekete hátterű Szajna-híd csillogó kandelábereivel. A Zsámbéki templom romjai szakrális múltja ellenére inkább csak egy monumentális épület de a fekete súly és a feketében csillogó fekete mégis valamilyen misztériumot sugároz. A színek Máriánál valamiféle Istenadta látásmód és persze az a bátorság amellyel ezt meri használni. Nagy ajándék ez,. Vannak utazók akik csak átélik az utazást, vannak akik fényképeznek, vannak akik képeslapokkal és brossurákkal hozzák haza emlékeiket, van akik blogolnak, Mária azon kevesek közé tartozik, aki ceruza, vázlattal érkezik haza és képíróként meséli el élményeit.
Egyszer csak az egykor oly fontos témák elvesztik vonzásukat új világot egy rendkívül letisztult világot kezd elővenni. Ezek az irányok a jéghegyek, a hófehér grafikus városok iránya. Néha hiányoznak az Ő személyiségét maghatározó színek, de hát a fehérben az összes szín szerepel.
Jó volt ezt a kiállítást összerakni, és most csodálni, tegyék Önök is ezt. Beszélgessenek egymással, szeressék a kiállításokat, de most leginkább Mária művészetét. A kiállítást megnyitom.